Epilógus

Zene: Faouzia & John Legend - Minefields 

~ Matilda James ~

Egy évvel később...

A nap erősen tűz és melegebb van mint eddig bármikor. Más helyzetben talán kellemetlenül érezném magam emiatt, de most inkább csak élvezem a napsütést, a nászutamat és azt hogy a következő két hét csak az egymém és Rafaelé. Tegnap volt az esküvőnk, ami ezúttal már normális körülmények között zajlott, a családjaink és barátaink részvételével Palermoban. Az esküvő után Rafael és én útnak indultunk egy hatalmas jahton hogy kettesben és persze a személyzettel járjuk a tengert és élvezzük a nászút adta lehetőségeinket. Ralphy már most hiányzik de tudom hogy a nővéremnél biztonságban lesz és jól fog szórakozni a nagynénjével. - Nem sokat bíztál a képzeletre. - Rafael foglal helyet a mellettem lévő napágyon miközben megjegyzést tesz a falatnyi bikinimre, ami valóban nem takar valami sokat. - Talán zavar? - fordulok felé miközben a napszemüvegem a fejem tetejére tolom. - Engem nem. - vigyorog pimaszul. Egy év telt el azóta hogy újra együtt vagyunk, az életünket pedig tegnap hivatalosan is egybekötöttük. Palermot is kezdem megszeretni amiben azt hiszem nagy szerepe van annak is hogy Ralphy egyszerűen imádja az új életünket. Szereti Palermot ami először meglepett hiszen élete első három évét nem ott töltötte, de aztán rájöttem hogy ez a láthatatlan szerelem a város iránt is egy örökség az apjától. Ahogy Rafael az apja emléke miatt szeret ott élni, úgy valószínüleg a mi fiúnk is emiatt érzi azt otthonának. - Boldog vagy? - kérdezi Rafael ezzel kiszakítva a gondolataimból. - Boldogabb már nem is lehetnék. - mosolyodom el majd felállok és az ölébe ülök vele szemben. - Úgy érzem most minden tökéletes. - teszem hozzá miközben két kezemmel átölelem a nyakát. - Én is így érzem. - ért egyet miközben lágyan cirógatja a két lábamat amik a két oldalán pihennek. - Két nap múlva kikötünk az egyik városban, ha van kedved kirándulhatunk egyet. - puha csókot hint alsó ajkamra. - Jól hangzik. De addig még van két nap. - hajolok újabb csókért hozzá. - Talán unatkozol? - incselkedik velem. - Kicsit. - húzom, persze nem gondolom komolyan amit mondok. - Mit szeretnél csinálni? - érdeklődik mintha nem tudná hogy mi lesz a válaszom. - Szeretkezni akarok veled. - suttogom ajkaira. Nem kéreti magát ahogy azt vártam is, a karjaiba von és velem együtt áll fel. - Gyere bébi. - csókol meg egy pillanatra majd elindul még mindig az ölében tartva, le a lépcsőn a kabinunk felé. 

Ujjai végigszaladnak a bőröm felületén, a gerincem mentén, egészen a takaró szatén anyaga alól kidomborodó popsimig, amire a tenyere rácsúszik és szemtelenül megmarkolja. Mocorogni kezdek, szempilláimat lassan rebegtetni kezdem. Ahogyan az ujjai a tincseimbe simulnak, kinyitom a szemeim és elmosolyodom. A szemeiben még mindig ott ég a tűz, amit én is érzek iránta minden pillanatban. Egyik kezem a mellkasára simul, érzem a szeretettel teli szíve dobogását, ami most is hevesen ver mint mindig ha rám néz és az a tekintet ami ennyire szerelmessé tett. Közelebb hajolok hozzá hogy édes csókot lopjak tőle, amit ő készséggel ad is, sőt szenvedélyesen el is mélyíti azt. Nyelvemmel végigszántok a puha alsó ajkán amire felnevet, de nem szól egy szót sem. Simogat, cirógat és arcát a nyakamba temeti ahol egy nagy lélegzettel magába szívja bőröm illatát. - Telhetetlen vagy? - kérdezem halkan. - Mindig. - nyögi a börömbe majd apró kis csókokat hint a nyakamra. - Szeretlek bébi. - felcsókolja magát egészen az ajkaimig. - Én is szeretlek Rafael. - vallom be, abban bízva hogy azt nem látja rajtam mennyire meghatott a szerelmi vallomása, annak ellenére is hogy már számtalanszor mondta hogy szeret, mindig jó érzés hallani és még jobb hogy érzem is, mert minden nap minden percében érezteti velem hogy valóban őszintén szeret és ennél nekem nem is kell több. Hirtelen, erősen von magához. Felül az ágyon és engem az ölébe ültet hogy vele szemben foglaljak helyet. Az ágyékán ülve érzem izgalmát. - Megőrülök érted Tilda, az eslő perctől kezdve. - hevesen csap le ajkaimra és birtoklóan csókol. Nem zavar hogy most ennyire indulatos, de nem értem mi ütött belé, ez kicsit aggaszt, de nem teszem szóvá mert csak élvezni akarom a vele töltött időt. - Szeretkezz velem. - egy mozdulattal tépi le rólam a felsőm és máris újra csókol. - Rafael. - szakadok el tőle egy pillanatra de nem hagy ismét szóhoz jutni, maga alá fordít és ajkaimat kíméletlenül falja, csókol és egyik keze már a bugyim szélével játszik. - Rafael. - tolom el magamtól halkan felnevetve, mert az igazság az hogy élvezem hogy ennyire oda van értem, és nem bír magával ha velem van. De most valahogy úgy érzem van valami ami miatt ilyen. Hosszú másodpercekig csak bámulunk egymás szemébe. - Mi ötütt beléd? - nézek rá kérdőn. - Gyereket akarok. - kertelés nélkül adja meg a választ. - Tessék? - nevetek fel. - Van gyerekünk. - emlékeztetem kedvesen. - Nagy családot szeretnék. Veled úgy érzem révbe értem. - mélyen a szemembe néz és én nem tudok neki ellenállni, nem is akarok. - Akkor legyen nagy családunk. - mosolyodok el és magamhoz vonom egy csókra, ezzel jelezve hogy én is arra vágyom amire ő. 

Rafael már türelmetlenül toporog az ajtó túloldalán, míg én ráérősen készülődök. Hajamat kivasaltam már és most a sminkemmel szórakozok, lassan már egy órája. Sehogyan sem akar a tusvonal sikerülni a jobb szemhéjamon. A balon tökéletesen sikerült meghúznom, de a másik, hatalmas, megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Végül a pultra dobom a fekete festéket és lemosom a szemeimet, majd újra kezdem egy teljesen más koncepcióval. Amint a szemeim elkészülnek és elégedett is vagyok az eredménnyel hatalmas sóhaj szakad ki belőlem majd a parfümömből fújok magamra. - Bébi, elkésünk. - kopog be a ma este folyamán századszorra Rafael. - Kész vagyok, ne aggódj. - léptem ki és még fehérneműben sétálok a szekrényhez hogy végre a ruhámat is magamra vegyem. Érzem hogy tekintetét végigvontatja a testemen, amiből a vékony csipke fehérneműmnek köszönhetően sok mindenre szabad rálátása van. - Ne bámulj már. - nevetek fel miközben belebújok a vörös mini koktélruhámba. - Inkább húzd fel kérlek a cipzárt. - lépek elé és egy gyors csókot hintek ajkaira. - Máris, cica. - becézget és amint hátat fordítok neki eleget tesz a kérésemnek és felhúzza a cipzárt a ruhámon. - Gyönyörű vagy. - lágy csókot hint a szabadon maradt vállamra. - Köszönöm. - mosolyogva fordulok ismét felé. - Ez az este még a miénk, aztán haza megyünk. - nézek fel rá szerelmesen. - Akkor használjuk ki még a ma éjszakát. - csókolgatja ajkaimat. - És holnaptól elkezdjük a közös életünket, a fiúnkal. - teszi hozzá és a szemei boldogságtól csillognak. - És belevághatunk a családbővítésbe is. - kacsintok rá. - Szeretlek. - mosolyogva ölel magához. - Örökké. - egészítem ki a szavait és szerelmesen, boldogan csókolom meg, tudva hogy az életünk tökéletes és olyan közös jövő vár ránk amire mindig is vágytunk...

The End...

40. Rész: Because You Love Me

Egy hónappal később...  

Zene: Kaz Hawkins - Because you love me

~ Matilda James ~

Egy hónap telt el azóta hogy Rafael megtudta hogy van egy fiúnk. Ez idő alatt minden úgy történt ahogy azt ő eltervezte. Vette egy lakást nem messze tőlünk és minden idejét Ralphyval tölti. A fiúnk hamar megszokta és tudja hogy ő az apukája. Örültem annak hogy hamar egymásra találtak, egyrészt mert Ralphynak szüksége van az apjára másrészt pedig sajnáltam Rafaelt, hiszen valóban mindent megtett azért hogy a fia mellett legyen. Bár a mi kapcsolatunk tönkre ment három évvel ezelőtt, apaként soha nem bukott meg a szememben. Most is mindig mindent elkövet hogy a fiúnk kedvében járjon és jó érzés kettejüket nézni tekintve hogy Ralphy kiköpött édesapja. Sötét haj, sötét szemek. Egy igazi kis szívtipró. - Megjöttem. - hallom meg Rafael hangját. - Oh! Nem tudtam hogy ma is jössz. - sietve megyek elé a nappaliba. - Minden nap jövök. - közönbösen emlékeztet. Máig nem bocsájtott meg nekem és ezt minden nap érezteti is velem. Az én szerelmes szívem pedig egyre nehezebben viseli a gyűlöletet a tekintetében amikor rám néz. - Ralpy nincs itthon. - közlöm végül halkan. - Hol van? - érdeklődik kíváncsian. - Maggie elvitte kicsit mert ma dolgoznom kell néhány terven. Itthoni munka csak Ralphy mellett nem nagyon tudnék oda figyelni. - magyarázkodok. - Én is vigyázhattam volna rá. - Rafael emlékeztet. - Tudom, de Maggie már rég volt vele. - próbálom megértetni Rafaelel hogy a családom többi tagja is igényt tart a fiúnk társaságára. - Oké, mindegy. Akkor holnap. - elindul hogy távozik és én mélyen legbelül újra és újra összetörök. Könnyes szemekkel nézek utána, de az ajtóban megáll és visszafordul. Szóra nyitja a száját de elakad a lélegzete is amikor észleli hogy sírok. - Mi a baj? - kérdezi végül. Nem tudom hogyan közöljem vele hogy mennyire megvisel az hogy minden nap itt van és látom őt. - Semmi. - rázom meg a fejem, próbálok nem szét esni előtte. - Akkor miért sírsz? - vissza sétál hozzám és megáll előttem. - Ne csinálj úgy mintha valóban érdekelne. - nézek fel rá. - Ha nem érdekelne nem kérdezném. - szigorú tekintettel méreget. - Miattad sírok Rafael. - fakadok ki és zokogva lökök rajta egyet, nem erősen csak hogy érezze a dühöm. - Nem tettem semmit. - védekezik azonnal. - Éppen elég a közömbösséged, az elutasításod, a gyűlöleted. - emelem meg a hangom, nem tudom tovább magamban tartani amit érzek. - Álljunk meg egy szóra. - int csendre hogy figyeljek rá. - A közömbösségem? Milyen értelemben vagyok közömbös? Elutasítalak? Még is mikor utasítottalak el? És gyűlölet? Miről beszélsz Tilda? Igen dühös vagyok rád azt hiszem jogosan, de nem gyűlöllek. - hitetlenkedve néz rám. - Nem szeretsz. - suttogom szinte hang nélkül. Mint aki megőrült hiszen hogyan is követelhetném azt tőle hogy szeressen, mikor három éve én hagytam el őt. - Tessék? - először felnevet aztán amikor felfogja hogy komolyan beszélek őszinte meglepettség látszik rajta. - Komolyan beszélsz? - kérdezi gyanakvóan. - Rafael én soha nem szüntelek meg szeretni. Nem tudom elviselni hogy itt vagy, de nem kellek neked. Szánalmas vagyok tudom de belehalok hogy nem érsz hozzám. - a szavaim csak úgy száguldanak ki belőlem. - Nem sejtettem hogy vágysz a közeledésemre. - vallja be. - Pedig nagyon is. Tudom hogy három éve mi történt és tudom hogy ez az idő nagyon sok, de én azóta is csak a tiéd vagyok. - szinte esdeklem előtte. A női társaimra szégyent hozva könyörgök egy férfi figyelméért, de nem érdekel mert a szívem diktálja hogy mit tegyek és most ezt kell tennem. Az általam szeretett férfit vissza kell szereznem. Rafael az egyetlen aki kell nekem és ő az akié lenni akarok halálom percéig. - Tilda én nem tudom mit mondjak. - csóválja a fejét. - Te is tudod hogy a mi szerelmünk különleges volt. - próbálkozok tovább. - De elhagytál. - feleli. Tudom hogy akkor megbántottam, de csak mert ő is így tett velem. Szerelmes voltam amikor eljöttem és szerelmes vagyok most is. - Nem ok nélkül jöttem el. Elviselhetetlen voltál. Átvertél és hónapokig azt hazudtad hogy rajtad kívül senkim sincs. - sorolom mind azt amit ellenem tett. - A végére már szinte rettegtem tőled Rafael. - vallom be. - Sajnálom Tilda. - Rafael nagyot sóhajt. Látom a szemében hogy mennyire megbánta mindazt amit tett három évvel ezelőtt. - Csak nem akartalak elveszíteni. - teszi hozzá halkan. - Pont emiatt veszítettél el. - suttogom és teszek egy lépést felé. - De most ismét itt vagyunk és talán, újra kezdhetnénk. - ajánlom fel. - Egy család lehetnénk a fiúnkal. - ajánlom fel. - Te is tudod hogy ez nem működne már. - adja meg a választ ami egyszerre fáj és döbbent meg. - Miért nem? - kérdezem remegő hangon. Nem voltam felkészülve egy ilyan beszélgetésre, arra pedig főleg nem hogy Rafael egyszerűen elutasít. Régen bolondult értem és mindent megtett azért hogy az övé legyek, de most, most csak úgy lemond rólam...rólunk. - Vissza megyek Palermoba. Ott van az otthonom. Neked itt az életed, a munkád. - mondja lágy hangon. Érzem rajta hogy ő is azt akarja amit én, de ő nem mond le Palermóról, és tudja hogy én nem akarok oda vissza menni. - És mi lesz Ralphyval? - kérdezem zavartan. - Sűrűn látogatom majd, ígérem. - bólogat, ezzel megerősítve a szavait. Tudom hogy így lesz mert a fiúnk lett a mindene, ami miatt még jobban szeretem ezt a férfit.

- És ha nagyobb lesz ő is eljöhetne hozzám. Szeretném ha ismerné a hazámat. - teszi hozzá. - Persze. - nyögök ki csupán ennyit. Nem tudok többet mondani, mert csak most kezdem lassan felfogni, hogy Rafael és köztem már valóban nem lesz semmi. Az egyetlen dolog ami összeköt minket az a kisfiúnk. - Azt hiszem jobb ha megyek. - néz rám ismét. - Szia, Tilda. - hátat fordít és elindul a kijárat felé. Próbálom visszatartani a könnyeimet legalább amíg elmegy, de képtelen vagyok rá. Zokogás rázza meg egész testemet. Nem tudok róla lemondani, de ő oly könnyen megtette, talán ez fáj a legjobban. - Szeretlek Rafael. - csúszik ki a számon szinte némán de ő mégis meghallja és ismét visszafordul, ezúttal azonban már nem áll meg, sietve szeli át a kettőnk közötti távolságot és ajkait az ajkaimra nyomja. A mögöttünk levő asztalról leseper mindent egy mozdulattal, és nekitol teljesen. - Egy percig se gondold hogy én nem szeretlek. - suttogja a számba a szavakat. - Akkor ne hagyj el. - kérlelem ismét. - Gyertek velem Palermoba. - kéri ezúttal ő, a fiúnkra is utalva. Tudom hogy az apja emléke miatt képtelen elszakadni Palermoról, engem viszont ide köt minden. Ismét mondjak le mindenről, azért hogy vele legyek?! - A világ végére is veled megyek. - mondom ki végül. Egy életünk van, és hülye lennék ha ezt az egy életet nem azzal a férfival tölteném akit szeretek. Örök boldogtalanságra ítélném magam ha nem mennék vele. - Ez azt jelenti hogy...- mosolyog már boldogan. - Hogy veled megyünk. - bólintok és ő ismét forró csókot hint ajkaimra. Nyelve az enyémet simogatja, a keze mindenhol ott van és simogat. Hiányzott már az érintése, mint szomjazónak a víz. - Szeretlek. - mondom ki ismét. - Te vagy az életem. - feleli és engem újra átjár a boldogság. Most már talán örökre...

Új Blog!

Just a Little Bit of Your Life

Teresa Cooper egy nehéz gyermekkort megélt fiatal nő. Ő és a gyermekotthonban legjobb barátnőjévé vált Josephine is sikeres karriert ért el. Josephine saját kávézójában dolgozik, míg Teresa egy könyvkiadónál dolgozik. Az élete mese szerű hiszen boldog kapcsolatban él völegényével míg egy nap egyszerre veszít el mindent, a munkáját és a kapcsolatát is. Ismét csak egy valaki marad számára aki nem más mint Josephine. A lány titokban jelentekezik egy állásra Teresa nevében ahová be is hívják elbeszélgetésre. Teresa először kétségbeesik de amikor megkapja a munkát úgy érzi új életet kezdhet...Azzal azonban nem számol hogy az új főnöke múltja és családja beárnyékolhat mindent még azt is ami el sem kezdődött. Ha érdekel Teresa Cooper izgalmas, határokat és világot átjáró története akkor tarts velem. Március 8.-án útnak indul a története! Link a blog címére és már ott is vagy!

39. Rész: Wish I could

Zene: Lady Gaga - I'll Never Love Again

~ Matilda James ~

A bemutató after partiján történtek után azt hiszem nem meglepő hogy éjjel aludni is képtelen voltam. A lakásom konyhájában ültem egy bögre tea mellett miközben a fiam a szobájában békésen aludt. Most örültem csak igazán annak hogy másfél éve külön lakásba költöztem vele, mert most képtelen lettem volna a szüleimmel vagy Maggievel a történtekről beszélni. Még én magam sem tudtam igazán rendezni a gondolataimat amikben ismét Rafaelé volt a főszerep. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a tekintetét ahogy rám nézett amikor megtudta hogy Ralphy az ő fia. Három évvel ezelőtt Rafael volt az aki tönkre tette a kapcsolatunkat most még is inkább látom magamat szörnyetegként amiért elszakítottam a fiától. Még mindig a konyhában ülök, a teám érintetlenül az asztalon kihülve jelzi mennyire nem vagyok eszemnél. Az óra hajnali fél kettőt mutat és azt hiszem képzelődök is amikor a bejárati ajtón halk kopogás szűrődik be. Várok egy pillanatot és csak akkor indulok megnézni hogy ki az ilyen későn amikor másodszor is kopogást hallok. - Rafael? - meglepetten nézek a férfire aki megtörten áll az ajtómban. - Beszélnünk kell. - jelenti ki határozottan majd kihúzza magát. Ismét a kemény férfit látom benne aki próbál minden érzelmet elrejteni előlem. - Tudom de azt hiszem későre jár már egy három évet átölelő beszélgetés megejtéséhez. - jegyzem meg és már csuknám is be az ajtót amikor ő a kezével megakadályoz benne. - Most akarok válaszokat. - kimért és határozott. Parancsoló mint régen, most sem ismer nemleges választ. - Rafael. - sóhajtok fel. - Nem érdekel Tilda egyetlen kifogásod sem. Engedj be. - parancsol rám és én elállok az útjából. - Gyere be. - suttogom erőtlenül. - Mit szeretnél tudni? - vezetem őt a konyhába ahol visszaülök az előbbi helyemre. - Először is azt hogy miért nem tudok a fiamról? - higgadtan beszél amiért hálás vagyok, mert a legkevésbé sem akarom hogy a fiúnk felébredjen. - A kapcsolatunk csúfos véget ért. - kezdek vele de mielőtt folytathatnám közbe vág. - És ez elég indok arra hogy három éve titkolod előlem? - von kérdőre jogosan. - Bánom amit veled tettem Tilda, azt hogy hazudtam neked és azt is hogy az nap este kezet emeltem rád, de most...most ezek után azt hiszem kettőnk közül te vagy a nagyobb hazug. Te vagy az aki többet ártott a másiknak. - vádló tekintetét le sem veszi rólam. - Te is bántottál eleget. - próbálok a védelmemre kelni de gyenge próbálkozás ez részemről hiszen neki van igaza, mindenben. - Elvettél tőlem három évet amit a fiammal tölthettem volna. - kiált fel majd elhallgat. - Tudod hogy számomra a család szent. Az apám emléke szent. És ennek ellenére is megfosztottál attól hogy család legyünk, hogy olyan apja legyek a fiamnak amilyen az enyém volt nekem. Most csak egy idegen vagyok neki. Ha látna, csak egy idegen senki lennék a számára. Elvetted tőlem az esélyt hogy apa legyek. - megállás nélkül beszél, a szavai indulatosak, minden érzelem kicseng belőlük, főleg a fájdalma és mire a végére ér én már zokogok. - Sajnálom. - motyogom hangtalanul. - Ő a fiam. - először látok könnyeket a szemeiben majd megtörten az egyik székre rogyva arcát a tenyerébe temeti. - Azt hittem hogy az elvesztésednél rosszabb már nem történhet. - újra megszólal de nem néz rám. - De a kegyetlenséged ezer halálnál is rosszabb. - teszi hozzá. - Rafael én nem ezt akartam. - szinte folytogat a sírás és a bűntudat. - Persze hogy nem. - megvetően pillant rám. - Te azt akartad hogy soha ne tudjak róla. - mondja elkeseredve és igaza van. Soha nem mondtam volna el neki. Belátom én vagyok a bűnös, erről csak én tehetek. - Még nem késő Rafael. Még lehetsz az apja. - ajánlom fel neki abban bízva hogy ezzel kicsit meg tudom nyugtatni őt és a saját lelkemet is. - A világ másik végén élek. Még is hogyan? - kérdezi dühösen. - És hogy mondod meg egy két és fél éves gyereknek hogy én vagyok az apja. Hogyan érthetné hogy miért is nem ismert eddig? - kérdésekkel bombáz, de én sem tudom egyikre sem a választ. - Nem mondok le róla. - sóhajt fel végül. - Ezt hogy érted? Nem veheted el tőlem. - pánik fut végig rajtam. Rafael gazdag üzletember, tudom hogy ha minden követ megmozgatna sikerülne elvenni tőlem a fiúnkat amibe én valószínüleg bele is halnék. - Én nem te vagyok. - megvetően néz rám. - Soha nem venném el tőled. - teszi hozzá és bár fáj hogy mennyire elítél, azért meg is nyugtat hogy nem áll szándékában elvenni tőlem a kisfiam. 

- Egy ideig itt maradok a városban. Veszek egy lakást hogy a közelében legyek. Azt akarom hogy megismerjen. Azt akarom hogy legyen esélyem apaként jelen lenni az életében. - vázolja a terveit. - Rendben. - bólogatok. - Reggel visszajövök. - feláll és elindul az ajtó felé. - Rafael. - szólok utána. - Itt maradhatsz ha akarsz. A vendégszobában. - ajánlom fel. - Nem bírok veled egy légtérben lenni. Remélem megérted. - feleli és tudom hogy nem hazudik. Valóban megvet, elítél és talán gyűlöl is azért amit tettem. Amiért eltitkoltam a fiúnkat előle. Minden joga van gyűlölni tudom jól, de én akkor sem tudom elfogadni. Eltelt három év de én még mindig szeretem őt. Eddig próbáltam elnyomni magamban az érzéseket, de most hogy itt van...a szívem ismét érte dobog. A testem és a lelkem is érte kiált. Rafael az akit akarok még akkor is ha tudom, többet már nem lehetünk együtt. Már csak a fiúnk tart minket össze....Ralphy a mi közös mindenünk...

38. Rész: You'll never need me again

Zene: Harry Styles - Falling

~ Matilda James ~

A bemutató ahogy azt gondoltam is, remekül sikerült. Jó volt látni hogy Nigel munkája és áldozata amit részben értem is hozott az most kamatozik. Számtalan befektető látott fantáziát az ügynökségünk munkájában így nyugodtan kijelenthetjük hogy még nagyon sokáig a piacon maradunk és hogy a munkánkat továbbra is úgy végezhetjük ahogy szeretnénk. - Gratulálok. - hallom meg ismét a számomra már jól ismert, még is részben rettegett hangot. Az after partin vagyunk és én a bárpultnál állok, míg immár Rafael mellettem mosolyog rám. - Köszönöm. - biccentek felé. - Remélem nem bánod hogy magam is befektettem az üzletbe. - közelebb lép hozzám miközben int a csaposnak és italt rendel magának. - Meghívhatlak valamire? - kérdezi ismét nekem szentelve a figyelmét. - Nem mondom hogy repesek az örömtől de befeketetőkre mindig szükség van. - vonom meg a vállam. - És köszönöm, de nem kérek semmit. - utasítom végül vissza. - Nem akarlak zaklatni hidd el. - ismét beszélni kezd. - Csak ahogy ma megláttalak felrémlett bennem minden régi közös szép emlék. - teszi hozzá halkan. - Szép emlék? - horkanok fel. - Melyik szép emlékre gondolsz? Amikor hazudtál nekem vagy amikor kezet emeltél rám? - vádlón pillantok rá. Tudom hogy eltelt három év, de az érzéseimet tekintve minden pillanat amit vele töltöttem, jó és rossz egyaránt élénken él még bennem. - Sajnálom azt az estét. Elveszítettem a fejem, soha nem bántottalak volna. - a szemei megbánást tükröznek, hiszem hogy komolyan és őszintén beszél, most még sem tudok megkönnyebbülni, hiszen eltelt három év és ami történt azon már változtatni nem tudunk. - Nem számít már. Rég volt. - vonom meg a vállam. - Megértettem hogy elhagytál és amikor felkeresett az ügyvéded a kész válási papírokkal, nem haboztam. Tudtam hogy az nap este amikor bántottalak örökre elveszítettelek, ezért alá írtam. De ne hidd hogy könnyű volt. - mesélni kezd és én figyelem őt, ahogy ajkai a szavakat formálják, az arcát ahogy érzelmek villanak fel rajta és a tekintetét amiben valami megmagyarázhatatlan űr csillog. - Nekem sem volt könnyű. - vallom be. - Elvégre én szerettelek. - teszem hozzá. - Múlt idő. - suttogja majd az italába kortyol. - Határozottan az. - bólogatok. - Tovább léptem. - jegyzem meg. Nem akarom hogy azt gondolja hogy még hatással van rám, még ha így is van. Furcsa belegondolni hogy még mindig a rabja vagyok valamilyen szinten. Ebből is látszik mennyire ostoba voltam és hogy akkor amikor összejöttem vele, egy életre neki adtam magam, most pedig három év elteltével sem tudok szabadulni tőle. - Örülök hogy boldog vagy és sikeres abban amit csinálsz. - őszinteség csend a hangjából ami meglep. - Nehéz volt lábra állni de sikerült. Nigelnek köszönhetek mindent. - kezembe veszem a pohár vizemet is belekortyolok. - Ment volna egyedül is. - javít ki, de ő nem tudja hogy mennyire hátrányos helyzetben voltam, tekintve hogy a gyerekünkel voltam várandós. - Tilda. - Maggie hangja zökkent ki és ahogy hátra pillantok egy másodpercre ledermedek. A nővérem tart felénk kezében a fiammal. - Látom a nővéred időközben anya lett. - Rafael figyeli a felénk közeledőket. - Öhm, igen. - felelek csupán ennyit, bízva abban hogy Rafael ebben a hitben is marad. - Ralphy már álmos, haza viszem. Rendben? - Maggie teszi fel nekem a kérdést amikor közelebb ér és megáll mellettem. A fiam a vállára borulva laposakat pislog és egyik ujja a szájában pihen. - Persze. Remélem jól éreztétek magatokat. - próbálom magam tartani a szerepemhez miszerint én csak a nagynénje vagyok a kicsinek. - Gratulálok a fiadhoz. - Rafael először szól a nővéremhez aki furcsálva néz először rám majd Rafaelre és szinte látom az arcán amikor eléri a felismerés. - Rafael. Milyen kellemetlen meglepetés. - Maggie megvetően néz a mellettem álló férfire. - Szóval Ralphy a neve? - Rafael mintha észre sem vette volna a nővérem ellenszenvét tovább próbál vele csevegni. - Ja. Ralphy a fiam és most haza viszem. - Maggie szerencsére nem szólja el magát sőt belép a szerepbe majd figyelmeztető pillantást vet rám és elfordul. Már éppen szólalnék meg hogy lerázzam Rafaelt amikor a fiam hangja csendül fel. - Anyát akarom. - sír éles hangon amire én és Rafael is felé kapjuk a tekintetünket. - Itt vagyok picim. - Maggie csititja de siekrtelenül. - Anya. - a fiam felém kapálózik és tudom hogy lebuktam. - Anya. - sír továbbra is engem követelve. Magamon érzem Rafael tekintetét ahogy mozdulok és átveszem a nővéremtől a kisfiam. - Itt van anya, semmi baj. - dajkálom és ő a kis fejét a vállamra hajtva lassan megnyugszik és végül el is alszik. - Anya? - Rafael döbbenten lép felém. - Ralphy az én fiam. - mondom ki végül az igazat, felesleges lenne tovább próbálkozni a hazugságaimmal. - És ki az apja? - Rafael döbbenten áll még mindig egy helyben. 

- Szerinted még is ki te seggfej? - Maggie kikerüli Rafaelt és elmegy, tudom hogy azért teszi hogy ne nehezítsen még ennél is jobban a helyzeten. - Az én fiam? - Rafael szinte felkiált. - Igen. - bólintok de nem tudok a szemébe nézni. Oly sokáig haragudtam rá amiért hazdott nekem és majdnem egy évig úgy éltem mellette hogy végig átvert, miközben én most azzal kell hogy szembesüljek, rosszabb vagyok mint ő. Szégyenlem magam amiért három éve titkolom előle a fiúnk létezését, mert bár a kapcsolatunk csúnya véget ért, nem lett volna jogom elszakítani őket egymástól. A fiamnak is joga lett volna ismerni az apját. Ahogy rádöbbenek mennyire aljas húzás volt ez részemről könnyek gyűlnek a szememben. - Sajnálom. - pillantásom ismét Rafaelre vezetem aki csak elszörnyedve figyel engem. - Menj a pokolba a sajnálatoddal. - dühösen néz a szemembe, talán még gyűlölet is átfut az arcán amit irántam érez ebben a pillanatban, meg van bántva és fáj neki. Az érzelmek tisztán leolvashatóak az arcáról. Jogos a felháborodása és én kész vagyok csendben elfogadni és befogadni a haragot amit érez irántam. - A rohadt életbe. - a pultra csapja az italos poharát majd még egy pillantást vet rám és a karomban békésen alvó fiúnkra aztán nem szól többet csak elsétál...

37. Rész: Don't Hurt Like It Used To

Három évvel később...

Zene: Finneas - Break My Heart Again

~ Matilda James ~

Nem is tudom hol kezdjem életem történetének folytatását azok után hogy életem legnagyobb fájdalmát éltem át...Három év telt el azóta hogy elhagytam Palermót és vele együtt Rafaelt is. Ez idő alatt pedig nagyon sok minden történt velem. Miután Nigel és én megegyeztünk abban hogy segít nekem visszakerülni a modell szakmába kiderült hogy terhes vagyok. Újabb csapásként ért, főleg mert az általam egyszerre szeretett és egyben gyűlölt férfi, Rafael a gyermekem apja. Még sem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem hogy lemondok róla. Kész voltam egyedül vállalni a feladatot hogy életet adjak egy gyermeknek és felneveljem őt úgy ahogy kell, ahogy megérdemli. Eleinte tanácstalan voltam azt illetően hogy Rafael tudtára kellene e hoznom hogy apa lesz, de aztán rá kellett jönnöm hogy mindenkinek az lesz a legjobb ha Rafael előtt titok marad az hogy apa lesz. Maggie ügyvédje elintézte a házasságunk felbontását így nekem azóta sem kellett Rafaelel találkoznom, ennek köszönhetően pedig azóta sem tud a fiúnkról. Természetesen a terhességem véglegesen lezárta a modell karrierem, bár az alakomat visszanyertem a szülés után, a korom miatt már esélyem sem volt labdába rúgni a nálam jóval fiatalabb kezdő lányok mellett. De még ennek ellenére sincs okom panaszkodni, mert huszonnyolc évesen egy sikeres modell ügynökség rész tulajdonosa vagyok. Amikor Nigel megtudta hogy várandós vagyok minden erejét abba fektette hogy segítsen nekem. Kitalálta hát hogy mi ketten alapítsunk egy saját ügynökséget, az ő általa felfedezett modellek hűségüket tanusítva vele tartottak így jelenleg mi vagyunk az egyik legkeresettebb ügynökség, valamint saját divat márkánk is van már ami ma kerül bemutatásra a nagy nyilvánosság előtt. Egy szó mint száz, nincs okom panaszra. Sikeres vagyok a munkámban, van egy csodálatos kisfiam és a családom mindenben támogat. Az egyetlen ami hiányos az a szerelmi életem, Rafael óta nem volt senkim, egyrészt félek új kapcsolatba kezdeni, másrészt pedig hiba lenne részemről úgy együtt lenni valakivel hogy a szívem örökre Rafaelhez húz még ha soha nem is leszünk már egy pár. Az iránta érzett szerelmem nem múlt el, amit tovább fokoz az is hogy van egy fiúnk akiben minden nap őt látom. - Gyere már Tilda. Gyűlnek a vendégek, tíz perc múlva bemutató. - Nigel vidáman ront be az öltözőbe. - Kész vagyok már. - nevetek fel. - Annyira izgulok. - Nigel megfogja a kezem és maga után húz. - Nincs mitől tartanod. Minden rendben lesz. - bíztatom, hiszen a ruhák amik ma bemutatásra kerülnek nagy részben Nigel tervei alapján készültek. - Rengeteg befektető lesz itt. Képviselteti magát számos Olasz és Francia üzletember is. - meséli miközben elfoglaljuk a helyünket a kifutó melletti nézőtér első sorában. - Nyugi már. - szólok rá finoman. - Jól van. - mosolyodik el végül én pedig végig nézek a tömegen ami körül veszi a kifutót. Ez a sok ember csak azért van itt hogy lássák a munkánk gyümölcsét, én pedig büszkébb nem is lehetnék magunkra. A tudat pedig megnyugtat hogy itt van a családom és a fiam is az egyik hátsó sorban. Ők adnak nekem erőt. - Kezdődik. - Nigel súgja a fülembe miközben megszorítja a kezem és érzem rajta hogy valóban nagyon izgul, én azonban teljesen biztos vagyok abban hogy nagy sikere lesz ma és neki hála ma este számtalan befektetővel gazdagodunk. A műsor elkezdődik, a fények felvillannak a zene szól és a lányok egymást váltják a kifutón, próbálok rájuk koncentrállni, de a műsor közben furcsa érzés kerít hatalmába. Először nem értem miért érzem magam ennyire feszültnek aztán megpillantok egy ismerős arcot velem szemben a kifutó másik oldalán a lehetséges befektetők között. A sötét szempár azonnal rabul ejt és nem enged, csak nézzük egymást és az én szívem máris a torkomban dobog. - Itt van. - fordulok hirtelen Nigel felé. - Ki? - értetlenül pillant rám, de nem akarom elrontani az estét hiszen ez most róla szól ezért csak megcsóválom a fejem. - Kimegyek levegőzni. - felállok és a lehető legkissebb figyelem felkeltéssel vonulok ki a bemutatóról. Ahogy kiérek az aulába meg sem állok az udvarig. A hatalmas kertben sötét van már az estének köszönhetően és csupán néhány égő biztosít némi fényt.

Az agyam zakatol a szívem hevesen ver és nem tudom felfogni hogy Rafael itt van. Három éve nem láttam még is ugyan olyan erős hatással van rám mint régen. - Tilda. - hallom meg a nevem és megborzongok ahogy elér a tudatomig hogy ő szólított meg. Ketten vagyunk csupán az udvaron s talán ez az oka annak is hogy nem merek megfordulni. - Mit keresel itt? - kérdezem még mindig háttal állva neki. - Nem tudtam hogy itt leszel. - mondja halkan. - Nézd el nekem hogy ezt nem hiszem el, tekintve hogy az én bemutatómon vagyunk. - fordulok végre vele szembe. Semmit nem változott, ugyan olyan sármos és átkozottul vonzó. - Csak az ügynökség neve szerepelt a meghívón, az nem hogy kié a cég. - védi meg az igazát. - Meghívó? - értetlenül meredek rá. - Sok üzletbe fektettem már az évek alatt így én is kapok meghívót minden ilyen rendezvénytől. - vonja meg a vállát és hinnem kell neki. Látom rajta hogy őt is meglepi az itt létem. - Értem. - bólintok jelezve hogy hiszek neki. - Hogy vagy? - szomorú mosoly jelenik meg az arcán. - Jól. És te? - kérdezek vissza, nem akarok vele beszélgetni túlságosan nehéz, már az is hogy itt áll előttem. - Én is. - bólint. - Ennek örülök. - nézek rá próbálva nem mutatni semmi érzelmet. - Vissza kell mennem. - kerülöm ki végül, jobbnak látom ha nem húzom az időt. - Tilda. - szól utánam mielőtt visszaérhetnék az épületbe. - Tessék? - pillantok rá ismét. - Jó volt újra látni. - mosolyog rám ahogy régen. - Bárcsak én is ezt mondhatnám. - jegyzem meg majd választ nem várva hátat fordítok neki és visszamegyek a bemutatóra...

36. Rész: I'll try and force a smile

Zene: Sam Smith - To Die For

~ Matilda James ~

" Mint egy üstökös, úgy csapódott bele az életembe. Csábított, hazudott, átvert, összetört és ezek ellenére is elérte, hogy teljesen beleszeressek. Elvette az eszem, a szabad akaratom és az irányítást a saját életem felett. Mindent megszerzett amit akart, hazugságokkal ámított és én hittem neki majd amikor már teljesen földbe tiport, ott is hagyott a sötétségben. Röviden így jellemezném az elmúlt egy évet az életemből. Szánalmasnak tartom magam amiért ilyen sok időbe telt kiismernem őt és mire rájöttem hogy ki is ő valójában, amikor már tudtam hogy kivel is állok szemben már túl késő volt....elvett mindent amit csak lehetett....És én most elmesélem hogyan is tört össze Rafael a csábító, ugyanakkor sötét és velejéig romlott férfi akiért még most is vérzik a szívem és bár csak egy hét telt el azóta hogy elhagytam még mindig olyan mintha a rabja lennék. Az érzelmeim amiket iránta táplálok fojtogatnak úgy ahogy az utolsó közös esténken az ő kezei tették." (Prológus)

- És most mihez kezdesz? - Maggie töri meg a csendet. Egy hete élek a szüleim házában, amióta haza költöztem az éjszaka közepén Palermóból. Szerencsére azóta nem hallottam Rafael felől, nem hívott és nem is jött utánam amiért hálás vagyok mert a hiánya még mindig mardos legbelül. A szívem mintha kitépték volna a mellkasomból és bár tudom hogy jól döntöttem amikor elhagytam őt, attól még a szerelem amit iránta érzek nem múlt el és talán soha nem is fog igazán. - Nem tudom. - vonom meg a vállam egykedvűen. - Rossz így látni téged húgi. - a nővérem mint mindig most is aggódik. - Akkor képzelheted hogy milyen érzés átélni. - felelem halkan. A tükörképemet napok óta nem láttam, mert jobbnak érzem ha nem szembesülök azzal hogy mennyire nyúzott és megtört vagyok, nem csak lelkileg de fizikailag is. A szemim feldagadtak a minden napos sírástól és az átvirrasztott éjszakáknak köszönhetően. Egyszerűen nem tudok aludni, nem tudom kiverni a fejemből Rafaelt. - Tovább kell lépned. - megfogja a kezem miközben próbál bíztatni, jól esik hogy mellettem van a nővérem, de jelen pillanatban szívem szerint csak egyedül lennék a magányomban. - Tudom, de nem könnyű. - sóhajtok fel és felállok az ágyamról. - Próbálkozom, hidd el. - feszülten túrok a hajamba és elveszetten bámulok ki az ablakon. - De nem telik el úgy perc hogy ne gondolnék rá, arra hogy hol lehet, mit csinál, kivel van. - sorolom azt ami valóban foglalkoztat. - Bántott téged Tilda, a lényeg hogy nincs a közeledben. - Maggie mutat rá a valóságra amivel én magam is tisztában vagyok. - Bántott én is tudom. - kiáltok fel. - De szeretem őt. - könnyes szemekkel fordulok ismét a nővérem felé. - Annyira sajnálom Tilda. - Maggie szomorúan lép felém és átölel, ez most erőt ad és kissé meg is nyugtat, de tisztában vagyok azzal hogy ha ismét egyedül maradok, visszazuhanok a gondolataim sötétjébe. - Menj vissza modellkedni, lehet hogy jót tenne ha kicsit lekötnéd magad. - javasolja. - Talán, de mindent a nulláról kellene kezdenem. Már majdnem egy év eltelt azóta hogy felmondtam. - mondom komolyan. Persze én is gondoltam már rá hogy újra azt csinálom amihez értek és amit szerettem, de nem vagyok naív, az én szakmámban egy hét is nagy kihagyás nemhogy rögtön egy év. - A régi kapcsolataid talán segíthetnek. - bíztat tovább és nekem beugrik egy név, akire tudom hogy bármikor számíthatok. - Talán felhívhatnám Nigelt. - jegyzem meg halkan. Őt még a Palermói munkám során ismertem meg és büszkén állíthatom hogy jó barátságban váltunk el egymástól. Ő mindig hitt bennem és ha szerencsém van, máig sem vesztettem el a bizalmát. - Beszélj vele, egy próbát megér. - Maggie mosolyog rám és én hálásabb nem is lehetnék neki, hiszen új célt adott az életemnek...

Izgulok, sőt félek. Miután tegnap felhívtam Nigelt, mára beszéltünk meg egy közös ebédet. Telefonon nem akart munkáról beszélni és látni is szeretne, amit persze meg tudok érteni hiszen én is így vagyok vele. - Jó napot. Ha minden igaz akkor már várnak rám - lépek be a kellemes kis étterembe ahol az egyik pincér mosolyogva fogad. - Tilda! - hallom meg aztán a nevem és ahogy a hang irányába fordulok megpillantom Nigelt az egyik asztalnál ahogy lelkesen integet nekem. - Köszönöm már látom is. - szólok ismét a pincérnek majd mosolyogva közelítem meg rég nem látott barátomat. - Istenem, ezer éve nem láttalak. - áll fel és azonnal öleléssel köszönt. - Én is annyinak érzem. - értek egyet miközben viszonzom a gesztust. - Ne hragaudj édesem de borzalmasan festesz. - tól el kissé magától és alaposan szemügyre vesz. - Tudom. - bólogatok majd helyet foglalunk az asztalnál. - Az elmúlt egy évem maga volt a pokol. - jegyzem meg halkan. - Ne is mondj többet, drágám. - megfogja a kezem és bíztatóan mosolyog. - Miben tudok neked segíteni? - kérdezi kedvesen. - Szeretném újra azt csinálni amit szeretek. Modellkedni. - nem kertelek, azonnal a lényegre térek hiszen nincs mit veszítenem. - Nem is tudom. - Nigel elhúzza a száját és hátradől. - Nagyon csúnyán hagytad abba a szakmát. - jegyzi meg. - Tudom, csak úgy felszívódtam de hidd el hogy ugyanolyan jó vagyok mint régen. - próbálok meggyőző lenni, bár ezt még én magam sem hiszem el, hiszen egy éló roncs vagyok. - Nagyon sokat fogytál, az arcod beesett. Nem úgy festesz mint egy egészséges nő. Nem tudom hogy alkalmaznának e még. - nyíltan beszél, soha nem is volt az a tipus aki hitegetne valakit. Nigel egyenes ember ezért is tisztelem őt ennyire. - Helyre tudom hozni magam. - próbálok céltudatosnak tűnni, muszáj hogy esélyt kapjak különben nem tudom mihez kezdhetnék az életemmel. - Huszonöt éves vagy. - újabb nehezítő körülményt közöl. - Tudom. - szomorúan hajtom le a fejem, kezdem minden reményemet elveszíteni. - Kérlek Nigel, segíts. - könnyes tekintetemet ismét ráemelem. - Nem lesz könnyű. - sóhajt fel megadóan. - De számíthatsz rám. - mondja végül és én elmosolyodom. - Köszönöm. - a szívem megtelik hálával és újabb reményekkel, azt illetően hogy talán újra az lehetek aki Rafael előtt voltam...