36. Rész: I'll try and force a smile

Zene: Sam Smith - To Die For

~ Matilda James ~

" Mint egy üstökös, úgy csapódott bele az életembe. Csábított, hazudott, átvert, összetört és ezek ellenére is elérte, hogy teljesen beleszeressek. Elvette az eszem, a szabad akaratom és az irányítást a saját életem felett. Mindent megszerzett amit akart, hazugságokkal ámított és én hittem neki majd amikor már teljesen földbe tiport, ott is hagyott a sötétségben. Röviden így jellemezném az elmúlt egy évet az életemből. Szánalmasnak tartom magam amiért ilyen sok időbe telt kiismernem őt és mire rájöttem hogy ki is ő valójában, amikor már tudtam hogy kivel is állok szemben már túl késő volt....elvett mindent amit csak lehetett....És én most elmesélem hogyan is tört össze Rafael a csábító, ugyanakkor sötét és velejéig romlott férfi akiért még most is vérzik a szívem és bár csak egy hét telt el azóta hogy elhagytam még mindig olyan mintha a rabja lennék. Az érzelmeim amiket iránta táplálok fojtogatnak úgy ahogy az utolsó közös esténken az ő kezei tették." (Prológus)

- És most mihez kezdesz? - Maggie töri meg a csendet. Egy hete élek a szüleim házában, amióta haza költöztem az éjszaka közepén Palermóból. Szerencsére azóta nem hallottam Rafael felől, nem hívott és nem is jött utánam amiért hálás vagyok mert a hiánya még mindig mardos legbelül. A szívem mintha kitépték volna a mellkasomból és bár tudom hogy jól döntöttem amikor elhagytam őt, attól még a szerelem amit iránta érzek nem múlt el és talán soha nem is fog igazán. - Nem tudom. - vonom meg a vállam egykedvűen. - Rossz így látni téged húgi. - a nővérem mint mindig most is aggódik. - Akkor képzelheted hogy milyen érzés átélni. - felelem halkan. A tükörképemet napok óta nem láttam, mert jobbnak érzem ha nem szembesülök azzal hogy mennyire nyúzott és megtört vagyok, nem csak lelkileg de fizikailag is. A szemim feldagadtak a minden napos sírástól és az átvirrasztott éjszakáknak köszönhetően. Egyszerűen nem tudok aludni, nem tudom kiverni a fejemből Rafaelt. - Tovább kell lépned. - megfogja a kezem miközben próbál bíztatni, jól esik hogy mellettem van a nővérem, de jelen pillanatban szívem szerint csak egyedül lennék a magányomban. - Tudom, de nem könnyű. - sóhajtok fel és felállok az ágyamról. - Próbálkozom, hidd el. - feszülten túrok a hajamba és elveszetten bámulok ki az ablakon. - De nem telik el úgy perc hogy ne gondolnék rá, arra hogy hol lehet, mit csinál, kivel van. - sorolom azt ami valóban foglalkoztat. - Bántott téged Tilda, a lényeg hogy nincs a közeledben. - Maggie mutat rá a valóságra amivel én magam is tisztában vagyok. - Bántott én is tudom. - kiáltok fel. - De szeretem őt. - könnyes szemekkel fordulok ismét a nővérem felé. - Annyira sajnálom Tilda. - Maggie szomorúan lép felém és átölel, ez most erőt ad és kissé meg is nyugtat, de tisztában vagyok azzal hogy ha ismét egyedül maradok, visszazuhanok a gondolataim sötétjébe. - Menj vissza modellkedni, lehet hogy jót tenne ha kicsit lekötnéd magad. - javasolja. - Talán, de mindent a nulláról kellene kezdenem. Már majdnem egy év eltelt azóta hogy felmondtam. - mondom komolyan. Persze én is gondoltam már rá hogy újra azt csinálom amihez értek és amit szerettem, de nem vagyok naív, az én szakmámban egy hét is nagy kihagyás nemhogy rögtön egy év. - A régi kapcsolataid talán segíthetnek. - bíztat tovább és nekem beugrik egy név, akire tudom hogy bármikor számíthatok. - Talán felhívhatnám Nigelt. - jegyzem meg halkan. Őt még a Palermói munkám során ismertem meg és büszkén állíthatom hogy jó barátságban váltunk el egymástól. Ő mindig hitt bennem és ha szerencsém van, máig sem vesztettem el a bizalmát. - Beszélj vele, egy próbát megér. - Maggie mosolyog rám és én hálásabb nem is lehetnék neki, hiszen új célt adott az életemnek...

Izgulok, sőt félek. Miután tegnap felhívtam Nigelt, mára beszéltünk meg egy közös ebédet. Telefonon nem akart munkáról beszélni és látni is szeretne, amit persze meg tudok érteni hiszen én is így vagyok vele. - Jó napot. Ha minden igaz akkor már várnak rám - lépek be a kellemes kis étterembe ahol az egyik pincér mosolyogva fogad. - Tilda! - hallom meg aztán a nevem és ahogy a hang irányába fordulok megpillantom Nigelt az egyik asztalnál ahogy lelkesen integet nekem. - Köszönöm már látom is. - szólok ismét a pincérnek majd mosolyogva közelítem meg rég nem látott barátomat. - Istenem, ezer éve nem láttalak. - áll fel és azonnal öleléssel köszönt. - Én is annyinak érzem. - értek egyet miközben viszonzom a gesztust. - Ne hragaudj édesem de borzalmasan festesz. - tól el kissé magától és alaposan szemügyre vesz. - Tudom. - bólogatok majd helyet foglalunk az asztalnál. - Az elmúlt egy évem maga volt a pokol. - jegyzem meg halkan. - Ne is mondj többet, drágám. - megfogja a kezem és bíztatóan mosolyog. - Miben tudok neked segíteni? - kérdezi kedvesen. - Szeretném újra azt csinálni amit szeretek. Modellkedni. - nem kertelek, azonnal a lényegre térek hiszen nincs mit veszítenem. - Nem is tudom. - Nigel elhúzza a száját és hátradől. - Nagyon csúnyán hagytad abba a szakmát. - jegyzi meg. - Tudom, csak úgy felszívódtam de hidd el hogy ugyanolyan jó vagyok mint régen. - próbálok meggyőző lenni, bár ezt még én magam sem hiszem el, hiszen egy éló roncs vagyok. - Nagyon sokat fogytál, az arcod beesett. Nem úgy festesz mint egy egészséges nő. Nem tudom hogy alkalmaznának e még. - nyíltan beszél, soha nem is volt az a tipus aki hitegetne valakit. Nigel egyenes ember ezért is tisztelem őt ennyire. - Helyre tudom hozni magam. - próbálok céltudatosnak tűnni, muszáj hogy esélyt kapjak különben nem tudom mihez kezdhetnék az életemmel. - Huszonöt éves vagy. - újabb nehezítő körülményt közöl. - Tudom. - szomorúan hajtom le a fejem, kezdem minden reményemet elveszíteni. - Kérlek Nigel, segíts. - könnyes tekintetemet ismét ráemelem. - Nem lesz könnyű. - sóhajt fel megadóan. - De számíthatsz rám. - mondja végül és én elmosolyodom. - Köszönöm. - a szívem megtelik hálával és újabb reményekkel, azt illetően hogy talán újra az lehetek aki Rafael előtt voltam...