~ Matilda James ~
A bemutató after partiján történtek után azt hiszem nem meglepő hogy éjjel aludni is képtelen voltam. A lakásom konyhájában ültem egy bögre tea mellett miközben a fiam a szobájában békésen aludt. Most örültem csak igazán annak hogy másfél éve külön lakásba költöztem vele, mert most képtelen lettem volna a szüleimmel vagy Maggievel a történtekről beszélni. Még én magam sem tudtam igazán rendezni a gondolataimat amikben ismét Rafaelé volt a főszerep. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a tekintetét ahogy rám nézett amikor megtudta hogy Ralphy az ő fia. Három évvel ezelőtt Rafael volt az aki tönkre tette a kapcsolatunkat most még is inkább látom magamat szörnyetegként amiért elszakítottam a fiától. Még mindig a konyhában ülök, a teám érintetlenül az asztalon kihülve jelzi mennyire nem vagyok eszemnél. Az óra hajnali fél kettőt mutat és azt hiszem képzelődök is amikor a bejárati ajtón halk kopogás szűrődik be. Várok egy pillanatot és csak akkor indulok megnézni hogy ki az ilyen későn amikor másodszor is kopogást hallok. - Rafael? - meglepetten nézek a férfire aki megtörten áll az ajtómban. - Beszélnünk kell. - jelenti ki határozottan majd kihúzza magát. Ismét a kemény férfit látom benne aki próbál minden érzelmet elrejteni előlem. - Tudom de azt hiszem későre jár már egy három évet átölelő beszélgetés megejtéséhez. - jegyzem meg és már csuknám is be az ajtót amikor ő a kezével megakadályoz benne. - Most akarok válaszokat. - kimért és határozott. Parancsoló mint régen, most sem ismer nemleges választ. - Rafael. - sóhajtok fel. - Nem érdekel Tilda egyetlen kifogásod sem. Engedj be. - parancsol rám és én elállok az útjából. - Gyere be. - suttogom erőtlenül. - Mit szeretnél tudni? - vezetem őt a konyhába ahol visszaülök az előbbi helyemre. - Először is azt hogy miért nem tudok a fiamról? - higgadtan beszél amiért hálás vagyok, mert a legkevésbé sem akarom hogy a fiúnk felébredjen. - A kapcsolatunk csúfos véget ért. - kezdek vele de mielőtt folytathatnám közbe vág. - És ez elég indok arra hogy három éve titkolod előlem? - von kérdőre jogosan. - Bánom amit veled tettem Tilda, azt hogy hazudtam neked és azt is hogy az nap este kezet emeltem rád, de most...most ezek után azt hiszem kettőnk közül te vagy a nagyobb hazug. Te vagy az aki többet ártott a másiknak. - vádló tekintetét le sem veszi rólam. - Te is bántottál eleget. - próbálok a védelmemre kelni de gyenge próbálkozás ez részemről hiszen neki van igaza, mindenben. - Elvettél tőlem három évet amit a fiammal tölthettem volna. - kiált fel majd elhallgat. - Tudod hogy számomra a család szent. Az apám emléke szent. És ennek ellenére is megfosztottál attól hogy család legyünk, hogy olyan apja legyek a fiamnak amilyen az enyém volt nekem. Most csak egy idegen vagyok neki. Ha látna, csak egy idegen senki lennék a számára. Elvetted tőlem az esélyt hogy apa legyek. - megállás nélkül beszél, a szavai indulatosak, minden érzelem kicseng belőlük, főleg a fájdalma és mire a végére ér én már zokogok. - Sajnálom. - motyogom hangtalanul. - Ő a fiam. - először látok könnyeket a szemeiben majd megtörten az egyik székre rogyva arcát a tenyerébe temeti. - Azt hittem hogy az elvesztésednél rosszabb már nem történhet. - újra megszólal de nem néz rám. - De a kegyetlenséged ezer halálnál is rosszabb. - teszi hozzá. - Rafael én nem ezt akartam. - szinte folytogat a sírás és a bűntudat. - Persze hogy nem. - megvetően pillant rám. - Te azt akartad hogy soha ne tudjak róla. - mondja elkeseredve és igaza van. Soha nem mondtam volna el neki. Belátom én vagyok a bűnös, erről csak én tehetek. - Még nem késő Rafael. Még lehetsz az apja. - ajánlom fel neki abban bízva hogy ezzel kicsit meg tudom nyugtatni őt és a saját lelkemet is. - A világ másik végén élek. Még is hogyan? - kérdezi dühösen. - És hogy mondod meg egy két és fél éves gyereknek hogy én vagyok az apja. Hogyan érthetné hogy miért is nem ismert eddig? - kérdésekkel bombáz, de én sem tudom egyikre sem a választ. - Nem mondok le róla. - sóhajt fel végül. - Ezt hogy érted? Nem veheted el tőlem. - pánik fut végig rajtam. Rafael gazdag üzletember, tudom hogy ha minden követ megmozgatna sikerülne elvenni tőlem a fiúnkat amibe én valószínüleg bele is halnék. - Én nem te vagyok. - megvetően néz rám. - Soha nem venném el tőled. - teszi hozzá és bár fáj hogy mennyire elítél, azért meg is nyugtat hogy nem áll szándékában elvenni tőlem a kisfiam.
- Egy ideig itt maradok a városban. Veszek egy lakást hogy a közelében legyek. Azt akarom hogy megismerjen. Azt akarom hogy legyen esélyem apaként jelen lenni az életében. - vázolja a terveit. - Rendben. - bólogatok. - Reggel visszajövök. - feláll és elindul az ajtó felé. - Rafael. - szólok utána. - Itt maradhatsz ha akarsz. A vendégszobában. - ajánlom fel. - Nem bírok veled egy légtérben lenni. Remélem megérted. - feleli és tudom hogy nem hazudik. Valóban megvet, elítél és talán gyűlöl is azért amit tettem. Amiért eltitkoltam a fiúnkat előle. Minden joga van gyűlölni tudom jól, de én akkor sem tudom elfogadni. Eltelt három év de én még mindig szeretem őt. Eddig próbáltam elnyomni magamban az érzéseket, de most hogy itt van...a szívem ismét érte dobog. A testem és a lelkem is érte kiált. Rafael az akit akarok még akkor is ha tudom, többet már nem lehetünk együtt. Már csak a fiúnk tart minket össze....Ralphy a mi közös mindenünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése