27. Rész: Now memories are just empty rooms

Zene: Camila Cabello - Consequences

~ Matilda James ~

- Nagyon csinos vagy. - Rafael mosolyogva néz rám amikor belép a kórtermembe ahol én már becsomagoltam és készen állok a távozásra. Az elmúlt három nap amit itt töltöttem hamar elillant, de az emlékeim továbbra sem tértek vissza. - Köszönöm. - mosolygok rá kedvesen. Rafaelre sem emlékszem de azt tudom hogy az elmúlt három napban nem mozdult mellőlem és végig támogatott. Sokat beszélgettünk és kedvelem őt. Bár a kapcsolatunk egyetlen részletére sem emlékszem, még is érzem és tudom hogy szerettem őt a balesetem előtt. - Indulhatunk? - a bőröndömért nyúl és én csak egy néma bólintással felelek neki. - A papírokat még el kell intézni. - jut eszembe amikor kilépünk a folyosóra. - Már elintéztem és a számlát is. - vonja meg a vállát majd míg egyik kezében a bőröndömet fogja addig a másikkal óvatosan megfogja az enyémet és egybefonja ujjainkat. Vezet engem és támogat, ez az amire most szükségem is van hiszen emlékek nélkül elveszett és megtört vagyok. Rafael az egyetlen biztos pont amibe kapaszkodhatok most. - Éhen halok. - sóhajtok fel már a kocsiban ülve. - Ha gondolod a városban beülhetünk valahová enni. - ajánlja fel azonnal. - Az remek lenne. - fordulok felé mosolyogva. Az igazság az hogy valóban nagyon éhes vagyok, egyrészt mert a kórházi menü nem volt éppen a kedvencem és nem is ettem valami sokat, másrészt pedig ma különösen ideges voltam amiatt hogy elhagyom a kórházat ezért nem ettem ma még semmit. Szerencsére Rafael uralja a helyzetet és alig öt perccel később már egy szép kis vendéglő előtt parkol le. - Kint vagy bent szeretnél leülni? - kérdezi miközben kisegít az autóból. - Kint, ha nem baj. - felelem kedvesen majd az egyik asztalhoz vezet ahol helyet is foglalunk. - Voltunk már itt? - kérdezem és közben a kezembe veszem az étlapot. - Itt még nem. De kellemes helynek tűnik. - kapom meg a választ. - Hűha itt minden olaszul van. - az étlapon próbálok kiigazodni de nem igazán megy. - Olaszországban vagyunk édesem. - nevet fel és ettől nekem is nevetnem kell. - És én miért nem tudok olaszul? - újabb kérdés fogalmazódik meg bennem. - Mert te amerikai lány vagy. - vonja meg a vállát. - De majd megtanítalak. Rendben? - teszi hozzá kedvesen amire én csak bólintok majd megérkezik egy pincér és felveszi a rendelésünket. Én Rafaelre bízom magam teljesen, hiszen egyik ételt sem ismerem, de azt tudom hogy Rafael engem kiválóan ismer, így abban bízom hogy az ebédem olyasvalami lesz amit szerettem a balesetem előtt és ami talán most is elnyeri majd a tetszésem. - Tudod sok mindent elmondtál a kapcsolatunkról, de a megismerkedésünket még nem mesélted el. - dobok fel egy témát ami már amúgy is nagyon érdekel. - Mit szeretnél tudni? - kérdez vissza kedvesen. - Mindent. - csillan fel a szemem és már alig várom hogy részleteket áruljon el. - Nos, az első találkozásunk nem alakult túl jól. - kezd bele a mesélésbe és én lélegzet visszafolytva hallgatom őt. - Elsőre elszúrtam a bemutatkozást, de aztán a báromban ismét összefutottunk, egy részeg alaktól mentettelek meg és attól az estétől kezdve minden ment szépen magától. Randizgattunk, egymásba szerettünk és eljegyeztelek. - rövidre fogja a választ még is mosolyt csal az arcomra minden szava. - Mióta vagyunk egy pár? - kérdezek ismét. - Két hónapja. - újabb információt kapok de ez most teljesen lesokkol. - Két...két hónap? - döbbenten nézek Rafaelre. - Kevésnek tűnik? - érdeklődik türelmesen. - Igen, nagyon. - bólogatok. - Mondtam neked Tilda, a mi szerelmünk különleges. - átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem. - Feladtad a modellkedést és itt maradtál velem, azt hiszem ez elég bizonyíték arra hogy a szerelmünk egy életre szól. - teszi hozzá komolyan. Látom a szemében ahogy rám néz hogy komolyan fontos vagyok neki és ez megnyugtat. - És mikor jegyeztél el? Hol van a gyűrű? És a családom? Van egyáltalán családom? - a gondolatok kavarognak bennem és egymás után buknak ki belőlem a kérdések. Mindent tudni akarok és átkozom magam amiért semmire sem emlékszem. - Egy héttel a megismerkedésünk után már az ágyamban tudtalak, egy hónappal később már a menyasszonyom voltál. A gyűrűt még nem választottad ki, de csak egy szavadba kerül és megkapod amelyiket csak akarod. Ami pedig a családodat illeti, nincs családod. - gyorsan válaszol még is részletesen. - Azért is döntöttél olyan könnyen a mellett hogy itt maradsz velem mert New Yorkban nincs senkid. A szüleid meghaltak, testvéred pedig nincs. - teszi hozzá még mindig a kezemet cirógatva. - Értem. - bólintok. Nem is tudom mitől vagyok jobban lesújtva, az tény hogy nem emlékszem a szüleimre még is fáj most azt hallani hogy már soha nem is fogom őket megismerni hiszen meghaltak. - Oh mielőtt elfelejtem ez a tiéd. - a zsebébe nyúl és egy mobil telefont ad a kezembe. - Ez mi? - értetlenül meredek a készülékre. - A régi telefonod a baleset során teljesen összetörött. Ez a tiéd. - bíztatóan mosolyog. - Köszönöm. - hálásan pillantok rá. Ő valóban minden apróságra oda figyel, még erre is. A beszélgetésünk viszont abba marad amikor kihozzák a rendelésünk és én azonnal neki is esek. Már szinte kopogtak a szemeim az éhségtől és most minden falat egy megváltás a számomra...

- Ez a házad? - döbbenten nézem az épületet amikor a birtokra érünk ami már inkább számít palotának mint sem háznak. - A miénk édesem. - Rafael mosolyog rám. - Ez hatalmas. - nézek fel rá, amint végignéztem a gyönyörű környezeten ami körülvesz minket. - Tetszik? - csúsztatja derekamra a kezét. - Igen, ez gyönyörű. - bólogatok. - Menjünk. - kulcsolja egybe kezünket és felvezet a lépcsőn. Rafael türelmesen vár, amíg én lassan veszem a lépcsőfokokat a magassarkúmban, majd bevezet a házba ami belülről is éppen olyan káprázatos mint kívülről. - Ez inkább palota mint sem ház. - jegyzem meg ámuldozva. - Körbevezetlek, rendben? - kérdezi, miközben megszabadul a cipőitől, így én is így teszek. Jól esik mezítláb a hideg kőre lépni. Majd ismét a kezemért nyúl és vezetni kezd a hatalmas házban ahol olyan luxus körülmények uralkodnak, amelyek elkápráztatnak engem. Az emeletre vezető lépcső aljánál egy hatalmas nappali található, ahol kényelmesnek tűnő kanapék vannak elhelyezve. A szoba másik felén egy kisebb bár található, míg vele párhuzamosan egy hatalmas tv kapott helyet. Egyenesen a lépcsővel szemben haladunk tovább. Jobbra egy helyiség azt hiszem kamra és egy nagy konyha, míg vele szemben, balra egy szintén nagy területű étkező van. Azokba csak bepillantok, ugyanis már haladunk is tovább az emeletre. - Itt egy háló van, amolyan vendégszobának is mondhatnám. - mondja az első szobába benyitva de meg sem állunk, hanem a folyosó legvégén található ajtóhoz megyünk. - Ez pedig a mi hálószobánk. - tárja ki előttem az ajtót. Ez a szoba az előzőnek legalább kétszerese aminek egy ágy van a középpontjában, amit fekete selyem ágynemű borít. - Balra az az ajtó, egy fürdő. Az tartozik ehhez a szobához. - mondja, ezzel kissé talán magyarázva is, hogy minek is mutatta meg a hálószobáját. - Minden szobában külön fürdő van. - világosít fel. - Rafael. - kissé halkan szólalok meg de úgy érzem ez a megfelelő alkalom hogy kérjek tőle valamit ami miatt aggódom. - Tessék? - néz le rám kedvesen. - Nem emlékszem semmire, sem rád sem pedig a kapcsolatunkra és bár az elmúlt három napban nagyon megkedveltelek és tudom hogy szoros kapcsolat volt közöttünk a balesetem előtt, számomra most akkor is idegen vagy és én...- elhallgatok, mert nem akarom megbántani. - Szeretnék külön szobában lenni, legalább amíg jobban meg nem ismerlek vagy vissza nem térnek az emlékeim. - fejezem be végül azt amit szeretnék. Az arcáról azonnal lefagy a mosolya de nem dühös. - Ahogy szeretnéd. - bólint és én örülök hogy ezúttal is figyelmes mint mindig. - Nagyon sajnálom. - felnézek rá, egyenesen a szemeibe, azt akarom hogy tudja mennyire bánt az hogy nem emlékszem rá. - Nincs mit sajnálnod. - egyik kezével végig simít az arcomon és a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset. - Ígérem hogy türelmes leszek és melletted leszek. - mélyen a szemembe néz az én szívem pedig máris hevesen kezd dobogni. - És mi lesz ha soha nem térnek vissza az emlékeim? - kérdezem félve a válaszától. - Akkor minden nap azért fogok élni hogy újra kiérdemeljem a szerelmed. - suttogja szerelmesen. Minden szava és mozdulata arról árulkodik hogy szeret engem, én pedig érzem hogy vonzódom hozzá, a szívem nem felejtette el őt, a közelségére reagál minden porcikám, csak éppen az emlékeim vesztek el...talán örökre. Talán igaz a mondás, hogy a szív soha nem felejt, mert úgy érzem hogy az én szívem, nem felejtette el Rafaelt...