10. Rész: Changes

Zene: Lana Del Rey - Blue Jeans

~ Matilda James ~

Dühös vagyok. Nem tudom szavakba önteni azt, amit érzek. Egy hétig húzta előttem a mézes madzagot, én hülye mindent elhittem neki és hittem abban hogy ő tényleg az a fickó akinek mutatja magát, a megbízható, kedves, udvarias figyelmes, oh te jóságos ég hogy én mekkora idióta voltam. Egy olyan férfit adott elő nekem akire minden nő vágyik, mert pontosan tudta hogy ezzel eléri hogy felfigyeljek rá. Most pedig következik a második felvonás, amikor megismerhetem az igazi Rafaelt. Utálom, hogy uralkodni akar fölöttem és végig ezt csinálta, csak nem vettem észre most viszont meg sem próbálja titkolni. Most is a klubjában vagyunk és olyan italt iszok amit ő választott nekem. - Nem kértem narancslevet. Most valami ütősebbet jobban el tudnék viselni. - jegyzem meg mire ismét rám pillant. - Nem ihatsz alkoholt. - közli lazán. - De jó hogy nekem gondolkodni sem kell, megteszed helyettem. - idegesen állok fel az asztaltól és ahogy a táskámat magamhoz veszem sietős léptekkel hagyom őt magára. Nincs most kedvem hozzá, egyedül akarok lenni. Életem legnagyobb csalódása, ezt biztosan állíthatom. Berontok a mosdóba, ahol a leghátsó mosdóhoz lépek. A tükörbe meredek és mélyen magamba szívom a levegőt, amely lassan, nagyon lassan nyugtat csak meg. Kezeimet a hideg víz alá teszem és keveset az arcomra is fröcskölök. Éppen csak annyit, hogy sminkem ne kenődjön el. - Hé, ez a női mosdó! - egy lány kiált fel, mire a tükör segítségével oda is nézek. - Kifelé! - kiált rá olaszul a lányra, aki hasonlóan olaszul beszélt. - Barom. - sziszegi a lány. Egy hét alatt annyi olasz tudás ragadt rám hogy legalább ezt a rövid szócsatát megértettem.  - Mi a ... - elhallgat és mély levegőt vesz majd újra kezdi a mondatot. - Miért rohantál el? - kérdezi és látszik az arcán hogy tényleg nem érti mi is a bajom. - Mert nem az az ember ült mellettem akit megismertem és akit megkedveltem. Rafael te nem az vagy akinek hittelek. - közlöm vele kíméletlenül a véleményem. - Mindig ilyen voltam. - állkapcsa megfeszül. - Az lehet. De nekem nem ezt mutattad. - emelem meg a hangom. - Elhiheted hogy ha az elején is így viselkedtél volna akkor kibaszottul nem álltam volna szóba veled. - kiabálok és káromkodok ami az idegességem jele. - Én csak úgy viselkedek veled ahogy te velem. Ma le se szartad hogy aggódtam érted és ezerszer hívtalak. Nem vetted fel a telefont. - vágja a fejemhez. - Oh és most ez a büntetés? Lelkileg terrorizálsz? - kérdezem már erősen koncentrálva hogy ne sírjam el magam. - Mi a francról beszélsz? Nem terrorizállak. - kemény a hangja. - De pontosan azt teszed most is. - ellenkezek, hiszen igazam van. - Komolyan ezt gondolod? - kérdezi de én nem reagálok. - Válaszolj! - kiált rám. - Nekem te ne parancsolgass. - nézek fel egyenesen a szemeibe. - Ne idegesíts fel. - rázza a fejét és megragadja derekamat. - Kibaszottul ne idegesíts fel, mert akkor tényleg megismerheted a valódi énem. - hajol közelebb és közben szikrákat szóró tekintettel néz rám. - Mit csinálsz? - suttogom a szájára. - Megütsz? - nem félek tőle, azt akarom hogy lássa hogy én nem olyan nő vagyok aki hagyja hogy elnyomják. Ugye nem vagyok olyan?! Kérdezem magamtól. - Miért ütnélek meg? - elborzadva lép hátra egy lépést. - Mert ahogy most látlak azt hiszem nagyon is képes lennél rá. - jelentem ki határozottan. - Valóban? Akkor ha tényleg így gondolod talán nem ártana félned tőlem és lakatot tenned a szádra. - nevet fel gúnyosan. - Felejtsük el egymást, mert én nem fogom hagyni, hogy uralkodj felettem. - ellépek mellette, hogy végleg faképnél hagyjam, ám megragadja a kezem, a mosdónak taszít és lenéz rám. Szemei szikrákat szórnak, a lélegzetvétele gyors, szinte szinkronban van az enyémmel. Mellkasára teszem kezemet és próbálom eltolni magamtól. - Engedj el. - követelem. - Soha! Már az enyém vagy. - mondja komolyan és most először eléri hogy féljek. - Nem. Nem vagyok. - bármennyire szeretnék erősnek mutatkozni, nem megy. Elcsuklik a hangom és a könnyeim utat törnek maguknak. - Kellesz nekem. Magam mellett akarlak tudni örökre. - a hangja ellágyul és végre azt a Rafaelt látom benne akit megismertem. - De miért? - tudok csupán ennyit kipréselni magamból. - Mert a legtökéletesebb nő vagy akivel valaha találkoztam. Lenyűgöző vagy, gyönyörű, okos, vicces és rohadtul idegesítő. - sorolja a rólam alkotott véleményét aminek a végére elnevetem magam. Jó érzés hallani hogy kellek neki, ugyanakkor nem felejthetem el azt hogy mit művelt ma és valószínüleg ez az igazi Rafael aki birtokolni akar és uralkodni felettem. A baj azonban az, hogy az elmúlt egy hét alatt sikerült elérnie hogy kötődjek hozzá, a rabja lettem és bár egyáltalán nem tetszik a durva énje, nem vagyok benne biztos hogy képes lennék ellenállni neki. Így csak egy lehetőségem maradt. Eljött az ideje hogy ezúttal én színészkedjek. Egy hét, ennyi időt kell még itt töltenem és ha továbbra is akaratos és parancsoló lesz akkor szó nélkül hagyom magam mögött őt és megyek vissza New Yorkba. Az esélyt megkapta még ha nem is tud róla. Ha nem üldöz el, akkor vele maradok ahogy akarja, de nem úgy ahogy ő gondolja. - Megyünk. - fonja egybe ujjainkat és kivezet a mosdóból majd elkezd húzni a tömeg irányába. - Hova rángatsz? - torpanok meg a lépcsőnél, amellyel elérem, hogy Rafael megtántorodik és visszanéz rám. Egy lépcsőfokkal lejjebb áll, így egy magasságba kerülünk. - Ne rendezz jelenetet. - sziszegi. - Elmegyünk és nyugodt helyen megbeszéljük az egészet. - közli a döntését amiről természetesen ezúttal sem kérdezett meg hogy akarom e. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy beszélgetni fogok veled amíg így parancsolgatsz nekem. - figyelmeztetem őt, jobb ha tudja mit várhat tőlem. Mélyen, lassan magába szívja a levegőt, majd elindul és ellenmondást nem tűrően húz maga után egyenesen a kijárat irányába. Miután az autóba szállok, rám csapja a kocsijának ajtaját, majd megkerüli azt és beszáll mellém. Meglepődök, hogy ő vezet, nem pedig az egyik szokásos alkalmazottja, de egy szót sem szólok. Azonnal indít és már úton is vagyunk, ahol a forgalom igen gyenge az éjszakának köszönhetően. Leengedem az ablakot és kezemet kinyújtom minimálisan. Jól esik az esti hűvös levegő, a mindennapi forróság után. Lehunyom a szemhéjaimat, semmivel sem foglalkozom, főleg nem Rafael itt létével. A tenger sós illata kúszik orromba, mire felnyitom szemhéjaimat. Meglepődve konstatálom, hogy a kikötőben vagyunk. - Miért hoztál ide? - kérdezem és kihallani a hangomból a félelmet. Én már nem tudom hogy Rafael ki is valójában így a félelmemet jogosnak érzem, hiszen a történtek után már ki tudja hogy mire képes. - Szerintem egyértelmű. - böki oda és már el is hagyja a járművet. Az én oldalamra sétál, kitárja az ajtót és türelmetlenül rám mered, ám eszem ágában sincs elhagyni a járművet. 

- Ne kéresd magad. - horkan fel. - Nem szállok ki amíg nem mondod meg hogy miért vagyunk itt. - dacolok vele továbbra is. - Ma este a jachtomon töltjük az éjszakát. - közli, ismét ő hozta meg a döntést, az meg már meg sem lep hogy van egy jachtja. - Nem töltöm itt az estét. - jelentem ki.- Egyszerűbb, ha magadtól emeled ki a formás hátsódat, minthogy én rángatnálak ki. - nyugodt, veszélyesen nyugodt a hangja. - Megmondtam, hogy nem fenyegethetsz meg. - nézek rá komolyan. - Leszarom, hogy mit mondasz, kifelé. - biccent és kezdi a türelmét elveszteni. - Egy hét múlva már szerencsére nem kell téged elviselnem. - mondom határozottan és kikerülve őt a kikötőben álló egyetlen jacht felé veszem, sebesen a lépteimet. - Mit mondtál? - követ és amikor már elég közel van a kezemnél fogva ránt vissza magához. - Csak azt mondtam hogy egy hét múlva én egy New York felé tartó gépen fogok ülni, magam mögött hagyva Palermót és téged is. - egyenesen a szemébe nézek. - Te is tudod szépségem hogy ez nem fog megtörténni. - kinevet ami persze rosszul esik de sokkal inkább fáj a tudat hogy pontosan tudom hogy tényleg azon lesz hogy megakadályozzon. Végül azonban úgy döntök hogy nem reagálok semmit, mert már egyáltalán nincs kedvem veszekedni és semmi erőm küzdeni ellene. Elfogadom, hogy az éjszakát vele, kettesben a hatalmas jachtján fogom tölteni.